50, 100 vagy 150 éve ugyanúgy lakták Budapest épületeit, mint a mai napon. Ugyanúgy sétáltak a Józsefváros utcáin, mint ma. Vajon mindenki csak abban a korban tudja értékelni a körülötte lévő várost, amiben éppen él? Ez a szép a történelemben. Összeköti az időt és a teret. Hirtelen nem a Bródy Sándor utcán sétálunk, hanem még a Hercegprímás utcán. Nem a McDonald’s előtt állunk, hanem egy pipafüstös, élő zenétől hangos kávéház előtt. Nem az NMHH épületének a homlokzatát csodáljuk, hanem Babits egykori lakhelyét.
Ezt a bámulatos múlt és jelen közötti kapcsolatot pedig háromórányi tematikus séta keretében az Imagine Budapest teremti meg. Nem kell hozzá más, mint pár lelkes résztvevő és egy mindenre elszánt idegenvezető, aki a tőle telhető módon igyekszik belesűríteni a szűkös időkeretbe azt a végtelen mennyiségű mesélnivalót a kerületről, amihez írók és költők generációi is kevesek voltak.
A séta a Magyar Rádió épületétől indult, és többek között a Bródy Sándor, a Horánszky, a Mária és a Reviczky utcát érintve a Kálvin térnél ért véget. Ha összeszámoljuk, összesen mennyit sétáltunk, mindössze egy szűk kilométer jönne ki, de ezen a sétán inkább lehetne szavakban, mintsem méterben mérni a mennyiséget. Minden állomásunkon rengeteg új információval gazdagodtunk, és egészen más oldaláról ismertük meg a Palotanegyed bérházait és utcáit. Megtudhattuk, miért érdemelte ki a „mágnásfertály” gúnynevet, milyen pusztításokat végzett a nagy árvíz és miért nevezték sokan a „hatodik kontinensnek” a városrészt.
De a séta túlnyomó része nagy magyar íróink és költőink lakhelyeit érintette, megfűszerezve szövevényes szerelmi szálakkal és ingoványos karrierutakkal. Nevezhetjük ezt a pár órát egy szeletnek a hatalmas irodalmi tortából, amit a visszaemlékezések, a naplórészletek és a korabeli újságok cikkei jelentenek. Esetleg hívhatjuk egy exkluzív irodalomórának is, ami bemutatja szerzőink és íróink magánéleti sokszínűségét. Iskolai keretek között nem tanulunk arról, milyen jó barátságot ápolt Kosztolányi és Karinthy, és hogy hogyan bolygatták fel a főváros életét. Ha éppen úgy tartotta kedvük, akkor pénzérméket dobáltak az erkélyről, és figyelték, ki veszi fel, majd utánakiáltottak. Volt, hogy hátrafelé sétáltak, és volt, hogy azt tettették, hogy féltékenyek a másikra és fennhangon vitatkoztak, míg a rendőrség ki nem érkezett. Szintén nem mesélnek az irodalomkönyvek Szabó Lőrinc, Mikes Klára és Korzáti Erzsike gyötrelmes szerelmi háromszögéről, ami egészen Klára öngyilkosságáig mérgezte a költővel való házasságát. Lepel alatt marad Pilinszky vagy éppen Mikszáth embertelen szegénysége is, amikről maximum annyit tudunk, hogy „nehezen éltek meg az írásból”. Viszont, ha elkezdünk a sorok között olvasni, bizony meglátjuk az értelmet Pilinszky Négysorosa vagy éppen Bródy Sándor Nyomor című novelláskötete mögött. Talán egy pár pillanatra a korabeliek szemével tudjuk szemlélni az irodalmat és a korabeliek lábával tudjuk taposni a Patent márkás sárga köveket.
Naiv nézelődőkből tudatos turistákká válhatunk a saját városunkban. Céltalan csellengésünket pedig értelemmel tölthetjük meg. Nem utolsósorban pedig feltehetjük magunknak a kérdést: hányszor sétálunk úgy a Belvárosban, hogy valóban meg is néztük, hol vagyunk? Most nem arról a megnézésről beszélek, mikor csupán egy benyomás vagy az épületek sziluettje marad meg az emlékezetünkben, hanem arról, mikor egy-egy kapualjnál vagy erkély alatt megállva anekdotázni tudunk az ott történtekről. Egy olyan sétáról beszélek, ahol az épületek rendezett vagy éppen csálé téglái mögött nem csupán lakásokat látunk, hanem a korabeli irodalmi elit lakóhelyét. Számomra ezt jelentette a séta, egy irodalmi koktélt, aminek a kellemes utóízét még sokáig érezni fogom.
Palotás Zsuzsi
