Búcsúzzunk a téltől humorral. Az éjszaki fényről Straub Dezső humorpiruláit hoztuk el.
AZ ÉSZAKI FÉNY!
Na, ez még hiányzik az életemből! Pedig északon sokat jártam, és meg kell mondanom, életemben a legkellemesebben az ottani emberekben csalódtam! Elképesztően más életszemlélet (életmód?), ami nekünk, sumákon nevelkedett, csibész közép-európai aggyal bíró egyedeknek nagyon meglepő volt! A legismertebb finn napilap vezércikkben közölte: „Találtak egy finn állampolgárt, aki nem fizetett adót!” Hajnalig röhögtem, és elraktam az újságot! Ezt otthon nem fogják nekem elhinni! Nálunk, hogy nézne ki ez a vezércikk? A buszon felejtettem a zakómat, benne mindenemmel. Pénz, iratok, kulcsok! Rémülten hívtam finn barátomat. – Melyik irányba mentél? – Befele! – Rendben, az esti előadásra viszem a holmidat! És hozta… Nem azt mondta, megnézem, megtalálta-e valaki, hanem, hogy HOZOM!
Megyünk Juszival (finn barát) horgászni. A folyópartra kihúzott méregdrága motorcsónakok, benne méregdrága horgászcuccok. – Te, Juszi! Hol vannak a horgászok? – Elmentek egy-két napra, mert amíg nem apad le az áradás, nincs kapás! – És nem félnek, hogy valaki elviszi a holmijukat? Juszi értetlenül néz rám. – Miért vinné el? Hát nem az övé! …. Ja, itt már ez is akadály?
Kemi. Kisváros a sarkkörön. Egy emeletes épületben kristálykiállítás, de itt őrzik a finn koronát is! Pont idén száz éve, 1917. december 6-án nyerte el Finnország a függetlenségét. Büszkék rá, mint a koronájukra is! Akkor jártam ott, amikor nálunk Pesten éppen költöztették át a budai Várból a koronát a Parlamentbe. Irdatlan sokba került valamiért. Milliárd feletti összegre emlékszem. Nézem a finn koronát. Lesem a lézervédelmet, a fegyveres őröket… Nincsenek. A korona egy asztalon csücsül, aki nézi, látja. Mondom kedves, idős kísérő hölgyünknek, Anjának: − Szép koronátok van! – Bizony! Most hoztuk haza Berlinből, ott volt egy koronakiállítás! Eszembe jutnak a pesti költségek. – Jó sokba kerülhetett a szállítás! – Á, nem volt drága. Másodosztályon mentünk! – Tessék? – Tudod, Dezsokem, azzal a fiúval – mutat az egyik dundi huszonéves gyerekre – beraktuk egy nejlonzacskóba, felültünk a vonatra, és ketten elvittük Berlinbe. Ott átadtuk a kiállítást szervező kezébe. Tessék, itt a finn korona, pénteken jövünk érte! És eljöttünk.
Északi fény! De ránk férne néha!
Sok ezer finn tanult meg magyarul. Csak úgy. Szeretetből. (De kár, hogy ezt itthon nem tudjuk!) Másik kísérőnk, Pávo traktoros. Kedves fiú. Télen a havat, nyáron a földet túrja a gépével. Szóval nem egy egyetemi tanár. Kérdem tőle: − Pávo! Itt Helsinkiben milyen mély a tenger? – Itt sekély, mondja magyarul a melós gyerek. – Sekély? Nézek rá értetlenül. Víz van kicsi! Ezt így tíz nyelven is el tudom mondani. De SEKÉLY? – Honnan tudsz te ilyen magyar szavakat? Most ő néz rám értetlenül. – Hogyhogy honnan? Petőfi Sándor, Ady Endre, Kosztolányi, sorolja a neveket. Ha jól emlékszem, itt nem a nevetéstől csordult ki a könnyem.
Északi fény!
Straub Dezső
