Büszkén jelentem, túl vagyok életem első városnéző, azaz bunkertúráján. A Csepel Művek víztornyának (a klasszikus „csepeli víztorony” a XXI. Rákóczi úton van) lábánál megelevenedett a múlt egy darabja, ahol emberi sorsok dőltek el, ahol a túlélésért ment a küzdelem. A túra, és a köré felépített előadás lenyűgöző és érdekes volt, melyet egyszer mindenkinek látnia kell.
Sosem volt még részem városnéző túrában. Többször eljátszottam már a gondolattal, hiszen 33 éve élek itt,
Budapesten, és mennyi mindent nem tudok erről a városról, pedig a szívem közepe. Érdekes, hogy a vélet-len milyen helyzetek elé állítja az embert. Mostanság egyre gyakoribb látogatója vagyok Csepelnek. Lassan, de egyre biztosabban nyílik meg előttem Pestnek e rejtőzködő kerülete, és visszautalva a véletlenre, pont most adódott egy lehetőség, melynek részese lehettem. Bunkertúrázhattam Csepelen, a Csepel Művek területén, Somogyi Levente történelemrajongó, és a BudapestScenes vezetésével.
Vezetőnkkel, Leventével a Csepeli Művek főbejáratánál találkoztunk, mondhatni, nem volt rest, – in medias res – vagyis azonnali betekintést nyertünk a Csepeli Művek történetébe. Megtudhattuk, hogy Weiss Manfréd Acél- és Fémművei néven alakult a gyár, mely 1882-ben kon-zervgyárként kezdte pályafutását, maga a konzervgyár eredetileg ‘Weiss Berthold és Manfréd Első Magyar Conserv Gyár’ néven futott. Az alapító, Weiss Manfréd és bátyja Weiss Bertold a jobb üzleti lehetőség miatt hamar átállt a lőszergyártásra. Az akkor még néptelen, vadregényes csepeli helyszín teljesen biztonságosnak tűnt a hadigyártás számára. Az első világháború után viszont át kellett állniuk a békebeli termékek gyártására, mint például a Csepel bicikli, háztartási gépek, motorkerékpárok.
A 44-es német megszállás után a Művek irányítását 25 évre az SS kapta meg, cserébe a Weiss család tagjait a munkatáborok helyett Portugáliába és Svájcba vitték.
Mára ezerfelé szabdalódott a gyárterület, viszont érdekessége a dolognak, hogy jelenleg is folyik termelés a Művekben, és a dolgozók szinte itt élnek, mondhatni: város a városban, van posta, közért, étterem, s szórakozóhely, munkásszállók.
A második világháborús megszállás és bombázás során a gyárat többször érték bombatalálatok, ebből is a legsúlyosabb az 1944. júliusi 27-i bombázás volt. Három és fél órán keresztül zuhantak az 1000 kilós bombák a telepre. Akkorra több mint 150 óvóhely épült ki a munkások védelmét illetően, melyek papíron 40 ezer embernek adtak menedéket támadás esetén, a valóságban viszont, maximum 20 ezer munkásnak jutott valós oltalom. Őket az igazán erős, úgynevezett BGS, azaz bomba-, gáz- és szilánkbiztos óvóhelyeken tudták elhelyezni. Túránk során mi az épségben megmaradt 2-es számú légoltalmi betonkockát látogathattuk meg. A bunker kétszintes, a teljes alapterülete közel 200 négyzetméteres, de ebből nem sokat érezhetünk, hiszen falai 1,8 méter szélesek, így a tényleges befogadóképessége csalóka. A háború alatt több száz ember tudott itt elbújni a négymotoros bombázók elől.
Az alaposan lezárt betonrengetegbe belépve az első, ami megütötte a szemem, a hatalmas vasajtón lévő felirat volt: „Támadás alatt az ajtók csukva tartandók”. A hűvös óvóhely először jó menedéknek tűnt a rekkenő júniusi meleg elől. Később, ahogy egyre haladtunk a helyiségek belsejébe, és ahogy egyre több gázmaszkkal, különböző kötszerrel, felirattal – támadás esetén a falnak támaszkodni tilos –, légfrissítő berendezéssel, tőzegvécékkel találkoztam, úgy nőtt bennem a szorongás és a hitetlenkedés, hogy több száz ember három órát, vagy akár tíz percet is, milyen érzésekkel, gondolatokkal, hogyan tudott itt eltölteni, abban a tudatban, hogy bombák százai zuhannak le, és csapódnak bele a földbe a közvetlen közelükben. Levente kutatómunkájának és a XXI. századi technológiának köszönhetően számos képpel és videoanyaggal hozta még közelebb az akkori emberi sorsokat, emberi érzéseket. Hátborzongató és egyben lenyűgöző volt, hogy szem- és fültanúi lehettünk az 1944-es eseményeknek.
A túra egyik záróakkordjaként, talán a legszűkebb helyiségbe bepréselődve, Levente leoltotta a fényeket, és két hangláda segítségével imitált egy bombatámadást. Becsuktam a szemem, és valószínűleg csak a képzeletem játszott velem, de úgy véltem, hogy még a falak is beleremegnek a repülők és a robajok hanghatására. Közben, ép ésszel tudtam, nincs mitől félnem, de a gyomrom remegni kezdett, és a vadidegen padtársamnak a kezét szorítottam volna legszívesebben. Sajnos, a valóságban, pedig tényleg beleremegtek az óriási betonból készült falak egy-egy robbanáskor.
A háromórás túra után, a Csepel Művekről kifele sétálva odacsapódtam Levente mellé. Elmeséltem, hogy mennyire hálás vagyok neki, hogy ennyire a szívén viseli a gyártelep sorsát és azért is, mert az érdeklődők számára lehetőséget ad, hogy megismerhessék az ipartelep történetének azt a szegletét, amiről, lássuk be, keveset tudunk.
Marozsán Orsolya
fotó: Mudra László - BudapestScenes
